Jucus

Vannak, akik születnek erre a hivatásra, vannak akik ilyenné válnak. A közös bennünk az, hogy ugyan azt az életformát éljük. Lehet, hogy valaki szakmailag jobb a másiknál, többet tud, sikeresebb, de ha az egésznek a lényegét nem éli meg, nem éli át, nem mondható igazán zenésznek.
Amikor éjjel kettőkor fekszem le, és a délelőtt második felében ébredek, amikor fellépés után rakodómunkásnak érzem magam, amikor éjjel, egyedül, vagyok néhány zenészbarátommal, és az országúton autózva hazafelé tartok, akkor bizony sokat gondolkodom azon, hogy miért is csinálom? De csinálom, mert abbahagyni nem lehet.
Környezetünk, a család, a baráti kör, az évek múlásával elfogadja, hogy ilyenek vagyunk. Csendes mosollyal néznek ránk és legyintve mondják, “a zenészek már csak ilyenek”. Megértenek és egyben irigyelnek is: "de jó neked, te azt csinálhatod, amit szeretsz."
Magunk sem sejtjük, mi az a hajtóerő, az a fanatizmus, amelytől éveken, évtizedeken át képesek vagyunk széllel szemben szaladni, miközben hisszük és elhisszük, hogy igazunk van. Valami hatalmas vágy hajt, ösztönöz. Adni akarunk és kielégíteni közlésvágyunkat. Jól akarjuk magunkat érezni és ezt az érzést másoknak is át kívánjuk adni. Ezért küzdünk meg először önnönmagunkkal, majd a világgal.